Új kutatások szerint a méhek nemcsak virágport, hanem mikroműanyagokat is felfognak szőrös testükön, függetlenül attól, hogy városi vagy vidéki méhekről van-e szó.
A méhekre tapadt részecskék körülbelül egyhatoda nem virágpor, hanem mikroműanyag. Kép: Dancestrokes/Shutterstock
A tudósok azt javasolják, hogy a méheket fel lehetne használni a szennyezés felmérésére és a levegőben lévő mikroműanyagok mérésére. Ez segít megmagyarázni a mikroműanyagok elterjedtségét a mézben.
A mikroműanyagok a műanyag tárgyak lebomlásából keletkeznek, és mivel olyan kicsik, a levegőben és a vízen – és most már a méhekkel is – utazva mindenhová eljutnak, beleértve az Antarktisz távoli részeit is.
A méhek úgy fejlődtek ki, hogy szőrös testükkel felvegyék a virágport, a szőrszálak pedig repülés közben elektrosztatikusan feltöltődnek, hogy segítsék a dolgok megtapadását. A Science of The Total Environment című szaklapban megjelent tanulmány szerint azonban a vizsgált méheken talált részecskék körülbelül egyhatoda mikroműanyag volt. Ennek 52 százaléka szilánk volt, és körülbelül 38 százaléka rost. Tizenhárom különböző típusú polimert találtak a méheken, a leggyakoribb típus a többnyire szintetikus szálként használt poliészter volt, amelyet a polietilén és a polivinil-klorid követett.
Az elemzett méhek 19 méhcsaládból származtak, és mind munkaméhek voltak, a méhészetek közül kilenc Koppenhága központjából, a maradék tíz pedig külvárosi és vidéki helyekről származott. A városi méhekben több mikroműanyag volt, de nem sokkal több a vidéki méhekhez képest, ami arra utal, hogy a nagy területen történő szél általi szétszóródás is szerepet játszhat.
A mikroműanyagok forrása nem világos. Lehet, hogy a méhészeti gyakorlatból, például a ruházatból és a felszerelésekből származik, amelyek műanyagnyomokat hagyhatnak a kaptárakban. Vagy a tágabb környezetből is származhat, mivel a mikroplastikszennyezés bizonyítottan jelen van a levegőben, a talajban és a vízben. A méhek többféle módon is felvehetik ezeket. Könnyen lehet, hogy a levegőben szálló szálak megtapadnak a pelyhes repülő rovarokon.
A kutatócsoport úgy véli, hogy ez a felfedezés felhasználható a környezetszennyezés jobb nyomon követésére. A méhek táplálékszerzéskor általában a kaptáruktól akár 8 kilométerre lévő területet is átvizsgálnak. Ha életük végén tanulmányoznák a rajtuk lévő műanyagszennyezés mennyiségét, azonosítani lehetne, hogy mennyi mikroműanyag kerül a környezetbe, és esetleg honnan.
Egy másik kérdés, hogy a mikroműanyagok mennyire hatnak a méhekre általában, és különösen a mézelő méhekre. Tudjuk, hogy a beporzókat többféle szennyezés, többek között a növényvédő szerek is veszélyeztetik. A mézelő méhek testén lévő mikroműanyagok számának növekedése egy újabb tényező lehet, amely veszélyezteti ezeknek az állatoknak, valamint más beporzóknak a túlélését.
Egy nemrégiben készült áttekintés szerint jelenleg nincs elég adat ahhoz, hogy erre a kérdésre választ lehessen adni. Eddig mindössze egyetlen tanulmány foglalkozott a problémával, mégpedig a polisztirol méhekkel való etetésének hatásával. Nem ismert, hogy a mikroműanyagok hogyan hatnak a királynőkre, a herékre és az egész kolóniákra. Az sem világos, hogy a méhek szövetei felhalmozhatják-e a mikroműanyagokat, és ha igen, milyen gyorsan, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy több kutatásra van szükség e sürgető kérdés teljes megértéséhez.
Forrás: IFLScience
